A felső polcról vette le azt a sötétkék ruhát. Sötétkék ruha fehér csipkegallérral. A gallér alul egy kicsit megbarnult, mintha dohánylében áztatták volna. A ruha alatt még egy zöld pulóver meg egy kockás szoknya. Oldalt zsebkendők. Szent Biblia. Hogy került ide a Biblia a ruháspolcra? Nem emlékezett rá, hogy anya valaha is elővette volna. A Mária-kép most is ott van az éjjeliszekrényen, de a Biblia… összeszáradt virágok, cigarettásdoboz. Kék doboz, azon aranyos betűkkel: Memphis. A barna virágpor kiömlött, már majdnem elérte a pulóvert meg a szoknyát. János az ujjával visszasöpörte. Anya ruháját addig a vállára dobta. Még egy pillantást vetett a Memphises-dobozra, a Bibliára, aztán elfordult a szekrénytől. A ruhát gyengéden ráfektette a rekamiéra. Egyszerű és mégis olyan ünnepélyes. Ez éppen jó lesz, ezt be lehet vinni.
Nyitott kis bőrönd a rekamié mellett. Ebbe jön majd a ruha meg néhány holmi. Csak össze kéne hajtani mégis, valahogy rendesen. Szólni kellett volna a Kovácsnénak, hogy jöjjön be és…
Ostobaság. Ennyit azért még én is meg tudok tenni. Egy ruhát összehajtani!
Megint odament a szekrényhez. Kihúzott egy pár harisnyát abból az összegöngyölt kupacból. Meglengette a levegőben. Az egyiken leszaladt a szem. Anya soha nem vett fel ilyet. Most felveszi. Most az egyszer talán mégis felveszi. Fekete harisnyát kértek, legalábbis füstszínűt.
Leült a rekamiéra, a ruha mellé. A harisnyát még mindig az ujjai között lógatta. Valahogy, mintha anya feküdne a díványon, és annak magyarázná. Nézd, anya, ez az egyetlen sötét harisnyád, és azért, mert egy szem leszaladt… A csuklójára tekerte a harisnyát. Így üldögélt egy darabig a díványon. Szinte várta, hogy a hang megszólaljon. – Egy limonádét, fiacskám! Egy limcsit! Egy jó kis limcsit, amilyet csak te tudsz!
Amilyet csak én tudok!
Valósággal letépte a harisnyát a csuklójáról, bevágta a bőröndbe. Megérintette a ruha vállát. De aztán mégse hajtotta össze. Mintha hirtelen megkönyörült volna rajta. Még csak feküdj egy kicsit.
A nyilatkozat! Igen, még meg kell írnom a lemondó nyilatkozatot vagy mi a csudát. Azt hiszem, ezt mégis inkább gépbe.
Átment a másik szobába az írógéphez. A magas tetejű, szinte emeletes gép az ablak mellett. (Ezt is csak úgy bérlem. Soha nem jön össze annyi pénz, hogy végre egy tisztességes írógépet vehessek.) Így, a gép mellől ki lehetett látni a térre. Órákig tudta nézni, kik mennek át a sétányon.
Nagydarab, fekete lány gereblyézte az utat, meglehetősen álmosan. Valósággal vonszolta maga után a gereblyét.
Zsámboky már régen ismerte így az ablakból. Az arca elég leverő, de úgy az alakja! Átsandított a másik szobába.
Anya, mégis, ha felhoznám… Összebújnánk, és ki tudja, később talán… Nem lennél tőle elragadtatva, de hát te senkitől sem voltál túlságosan elragadtatva. Talán Sárosi Panni volt az egyetlen.
Kissé előrehajolt. A hangra várt a rekamié felől. Így ült egy darabig.
Papírt tett a gépbe és elkezdte.
Alulírott igazolom, hogy lemondok. Igen, anya, ne haragudj, de lemondok azokról a kórházi holmikról. Mindenről, amit odabent hordtál. Semmit se hozok haza. Nem tartok rá igényt.
Aláírás, dátum.
Akkor hát ez is megvolna. A kórházi ruhák bent maradnak. A kabát, a szvetter, az a néhány ing. A sötétkék ruha pedig bemegy.
Zsebre tette a nyilatkozatot. Ismét a rekamiénál állt. – Átmehetünk, anya, átsétálhatunk. – Igazított valamit a ruha vállán. – Közel van a kórház. A kórhi, ahogy te szoktad mondani.
A kórház közel volt. Vészesen közel.
Ez régebben eléggé nyugtalanította. Várható volt, hogy anya egyszerre csak beállít. A falakon át jön, repedéseken keresztül. Itt áll a szobában, csínytevő, kislányos mosollyal. – Csak éppen egy teát iszom. Megteázom. Odabent egyszerűen nem tudok egy tisztességes teát kapni. Van nálad valaki? Vendéged van?
János lehajtotta a ruha nyakát. Mintha valakit a tarkójánál fogva előredűtene.
– Hogy csináltad, anya? Mégis, ha azt az egyet megmondanád. Ha valaki jött hozzám, egyszerűen beszippantottad. Pedig tisztességesen átvonultál a másik szobába. Lefeküdtél, bebújtál az ágyba. Körülötted könyvek és gyógyszerek. Az ajtó becsukva. De elég volt, hogy csak egy pillanatra kimenjek valamiért. Mire visszajöttem…
Mire visszajött a fürdőből vagy a konyhából, a lány eltűnt a díványról. Az előbb még ott hevert egy takaró alatt, de most egyszerűen eltűnt. Gyűrött párna, a takaró lecsúszva a földön.
A háló ajtaja résnyire megnyílt. A fény vékony zsinórja. Csöndes hang odabentről. – Ne törődjön velem, kedveském, maga igazán nem azért jött, hogy… de talán, ha megfordítaná a takarómat…
– Megfordította a takaródat, anya. Téged is megfordított az ágyban. Ez persze később volt, tudod, amikor már nem is annyira hozzám jött.
Felemelte a ruhát. Két karjára fektette, elindult vele körbe a szobában. Közben valami álomba ringató hangon:
– Volt úgy, hogy ő engedett be, és úgy nézett rám, mint egy idegenre. Éppen hogy köszönt, és máris visszaröppent hozzád. De általában akkor jött, amikor nem voltam itthon. Valahogy megszagolta az ilyesmit.
Leült a székre, a ruha kissé megcsúszott a karján.
– Aztán persze elmaradt. Meglehetősen elbágyasztotta, amikor a családunkról kezdtél beszélni, a mi családunkról, ahová nem olyan könnyű bekerülni. De hát ki akar bekerülni ebbe a családba?! Az Isten szerelmére, mit akarsz mindig ezzel a családdal?!
Felugrott, bevágta a ruhát a bőröndbe. És csak nézte.
– Ki is volt az a lány, aki megmosta a hajadat? Igen, igen, hajmosást rendezett. Amikor benyitottam a fürdőbe, éppen szünetet tartott. A kád szélén ült, cigarettázott. A fejed benyomva a lavórba, úszott a habban. Törülköző a nyakad körül. Egyáltalán, hogy vonszolt ki a fürdőbe? Miről beszélgettetek azon az úton, az ágy és a fürdő között? Az biztos, hogy akkor ott ült a kád szélén és cigarettázott. Hanyagul felém intett. Kifelé! Kifelé!
Lehajolt a ruhához, elkezdte igazgatni, hajtogatni.
– Jól van, anyóka.
Lekocogott a lépcsőn a bőrönddel. Gyanakodva pislogott az ajtók felé. Még csak az hiányzik, hogy valaki kidugja a fejét. Hová, Zsámboky úr?
Megúsztam, gondolta, ahogy leért. Ezt legalább megúsztam. De valamit biztosan elfelejtettem. Valami kimaradt. Legszívesebben ott, helyben, felnyitotta volna a bőröndöt.
– Nem, fiacskám – hallotta valahonnan –, te soha nem felejtesz el semmit.
– Honnan tudod, anya? És ha a harisnya otthon maradt? Éppen csak egy fél párat viszek be? – Váratlanul megint rákapcsolt a családra. – De igazán mennyi postás van ebben a családban? Engem is be akartál dugni a postára, ne mondd, hogy nem. Biztos állás meg ilyesmi.
Döbbent csodálkozással belebámult a levegőbe.
– De miért mondtad a Balla Icának, hogy alig voltam kétéves, mikor majdnem elvitt a bélhurut? Miért kellett beszámolni a bélhurutomról? És még miről tartottál beszámolót? Az biztos, hogy a mildteáról is szó volt. Mármint, hogy én mildteákat iszom, csakis a mildteákat szeretem. De, anya, mit akartál ezzel?
A kórház előtt állt. Világoszöld épület, hatalmas, szürke lépcsősor. A kapu mellett szökőkút.
A portás távoli jóindulattal bólintott Zsámboky felé. Be kéne ülni abba a fülkébe, és elbeszélgetni az öreggel. A szarajevói merényletről, a frankhamisításról. De hát most már nem lehet beszélgetni. A büfésnővel sem lehet beszélgetni. Csak éppen állva meginni egy kávét, fehér köpenyes orvosok, pizsamás betegek között. Az a hajlott hátú orvos, mintha régebben kezelte volna anyát. Zöld szeme van a büfésnőnek. Egy időben azt hitte, hogy tévérendező vagyok, mindenáron azt akarta, hogy vigyem be valamilyen Ki mit tud?-vetélkedőre.
Lépcsősor vezetett a kórtermek felé. Ez volt az ő útja, erre baktatott felfelé, ha nem volt türelme a lifthez. Csakhogy most lefelé kanyarodott. Véget nem érő, szűk lépcsősor. Távoli edénycsörgés. A konyha zajai. A konyha is erre lehet. Meg a mosoda. Ahol kifőzik a kórházi ruhákat, az elsárgult lepedőket. A főlépcsőket váratlanul vaslépcsők váltották fel. Szürke börtönlépcsők. Egyik kezével belekapaszkodott a korlátba. Óvatosan csúsztatta lefelé a lábát. Egyáltalán nem bízott a véznán fityegő lábában. Csak az a görcsös mozdulat, ahogy a bőröndöt fogta.
Anya valahol odalent vár. Kidugja a fejét egy földszinti ajtón. Kifelé kémlel. Aztán már kint van a folyosón, abban a lehetetlenül lötyögő, kórházi ingben. A folyosón kell vele találkoznom. Vagy lent, a lépcsők alján. Az utolsó lépcsőfokon ül, lábát maga alá húzza, ingét simogatja a térdén.
Szikár, ősz nő várta a raktár irodájában. Elkérte a nyilatkozatot.
– Tehát nem viszi haza a ruhákat?
– Nem, nem.
A nő, kezében a cédulával, Jánosra nézett. Mint aki arra vár, hogy talán mégis meggondolja magát. Majd késsé sértődötten: – Hát akkor megmutatom.
– Mit mutat meg?
– A holmikat. Meg kell hogy nézze, darab szerint.
– Darab szerint…
Rosszul világított folyosó, vasajtókkal. A nő kinyitotta az egyiket. Mélységes sötétség a teremben. János a falhoz húzódott. Így maradt, amíg felgyulladt a villany.
Kabátok végtelen sora a vasrúdon. Férfi- és női kabátok. Nadrágok és szoknyák. Távolabb egy kardigán zöld foltja. Akárcsak most vetették volna le. Kosarak, ládák a ruhák alatt. Mit gyömöszölhettek ezekbe?
Egyszerre kialudt a villany. Mintha egy hatalmas, fekete télikabát borult volna rájuk.
– Áramszünet – mondta a nő.
János valósággal megmerevedett. Áramszünet! Most aztán itt kell maradnom ebben a ruhatárban.
A nő felkattintott egy kis elemlámpát.
– Jöjjön!
Elindultak a ruhák között. A nő olykor rávilágított egy kabátra. Mint valami igazoltatáson. Lehet, hogy kiszólít valakit.
Gombok merültek fel. Gombok, övek, csatok. Női cipők egy ládán.
Az elemlámpa fénye rácsúszott egy kabátra. Végigszaladt a vállán, bevilágított a bélésbe.
– A fregoli! – János ott állt a kávébarna átmeneti alatt.
– Mit mond?
– Semmi… Csak hogy ki lehet fordítani, és akkor mintha egy másik kabát lenne… Anya éppen azért szerette. Mindig mondta, hogy egy kabát és mégis kettő. – Elhallgatott. Szabadon levő kezével megérintette a kabát ujját. – Ez volt rajta, amikor elvitték.
Ezt adták rá. A mentők kiemelték az ágyból, és akkor ezt a kabátot dobták rá. Tudták, hogy jönnek a mentők, de valahogy mégis váratlanul történt ez az egész. Úgy kellett előrángatni a holmikat. Egy kis táskába beledobálni, amit lehetett. Anya az ágy szélén ült. – A Diana… a Dianás-üvegem… – A mentők kiemelték, belekapaszkodott a vállukba. Olyan volt a nyakukon, mint valami furcsa gyökér. Közben valaki felküldte a liftet. Az egész emelet mozgásban volt. A szomszédok ki-be járkáltak. Anyát ráültették egy konyhaszékre, úgy tették be a liftbe. Akkor már rajta volt ez a kabát, ahogy ott ült, a konyhaszéken, a liftben. A konyhaszék még napokig ott maradt a kapualjban.
A kabát alatt, egy ládán mindenféle holmik összehajtva. Egy kéz szétdobta a szvettert, a szoknyát, az ingeket. Ő pedig sorra meg kellett hogy nézze. – Rendben?
– Rendben.
Leltári cédulát toltak eléje. Aláírta. Felgyulladt a villany. És most már abban a borús fényben nézte a kabátot.
– Öv is van rajta!
– Semmihez se nyúltunk hozzá.
– De hát én se tudtam, hogy ilyen öves… – szóval, hogy öves kabát.
– Mehetünk?
A folyosón a nő a bőröndre pillantott. – Tudja, hogy melyik ajtó? Balra a harmadik. – Azzal eltűnt.
Zsámboky nem nyitott be mindjárt. Pénzt halászott elő a tárcájából, húszasokat, tízeseket. Közben a két lába közé fogta a bőröndöt. Három húszas és két tízes. Az egyik húszast visszagyömöszölte. Na nem, ez azért túlzás! Negyven forint éppen elég. Egy darabig még úgy állt, bőrönddel a lába között. Kezével a zsebét tapogatta. Visszatettem a tárcát? Jól visszatettem? Ha kikerülök innen, még iszom egy kávét.
Egy pillanatra megint anya volt előtte, ahogy elsüllyed a konyhaszékkel.
Benyitott.
Fehér köpenyes férfi emelkedett fel az asztal mellől. Az asztal valahogy meredeken megtámasztva, mint egy hatalmas rajztábla. Papírlap felszögezve, valamilyen grafikonnal. Az asztal körül pléhtepsik. A tepsiken kis csomag, letakarva.
– Uram! – A fehérköpenyes várakozóan nézett Jánosra. Mintha már várta volna ezek között a kis csónakok között. Tréner, akinek a versenyzői már rég nem versenyeznek.
– Az édesanyám… Zsámboky Gyuláné…
– Ó, az édesmama! (Várni lehetett, hogy hozzáteszi: Már egész jól megbarátkoztunk az édesmamával!)
János a dudorokat nézte a kendők alatt. Hegyes váll, a kar vonala, ahogy ott fekszenek, oldalt fordulva.
A fehérköpenyes előrejött az asztal mögül.
– Hogy mi volt itt karácsony és újév között! Tudja, hányan jöttek le? – Szétnézett a tepsik között. – Már nincs is helyem.
Elvette a bőröndöt Jánostól, rátette az asztalra. – Lássuk csak!
Le fog tolni, gondolta János. Biztosan nem hoztam be valamit.
A fehérköpenyes felkattintotta a bőrönd fedelét, de bele sem nézett. Az arcát simogatta, két kézzel gyúrta. Mintha egy másik arcot akarna kiformálni. – Önnek intézkednie kell.
– Intézkednem?
– Mégpedig minél gyorsabban. Innen, ugye, a Temetkezésihez megy? Be kell jelentenie az édesmamát.
– Bejelentem, igen.
– Akkor talán még ma elviszik… és egy kicsit könnyebben mozgok. – Szünet. – Ne haragudjon, hogy sürgetem, de megértheti a helyzetemet.
– Természetesen. – Megint a dudorok felé fordult. (Nem kell megnéznem, talán mégsem kell megnéznem.)
Az öltöztető belenyúlt a bőröndbe. – Jó, ha be tudok kapni egy zsemlét! Ha éppen van annyi időm! – Kiemelte a sötétkék ruhát, a fehér gallérral. Kicsit meglengette. Oly fonnyadt volt az a ruha, szinte átlátszó. A galléron pedig pecsét. Visszadobja, nem is vitás.
Az öltöztető kiemelt egy ezüstláncot. Azt is meglengette a levegőben. Akárcsak a harisnyát. A zsebkendőnél bosszúsan elmosolyodott.
– Drága uram, mit kezdjek ezzel?!
János felé dobta a zsebkendőt. Az éppen hogy elkapta.
– Én megértem, hogy gondol az édesmamára, de hát mégis…
A ruha meg néhány holmi kiterítve az asztalon. Az üres bőröndök. János odament, lecsukta a fedelét. A zár visszapattant. Újra lenyomta.
– Egy régi darab – bólintott az öltöztető. – Egy régi családi darab. – Maga elé bámult. Majd váratlanul: – Meg se nézi?
János ott állt a pléhtepsik között. A kis csomagok között. Ott állt, és mozdulni se tudott.
– Csak nem megy el úgy?
Gyengéd szemrehányás volt ebben a hangban. Meghitt családiasság. Mint aki hosszas sétákat tett anyával. Séta közben pedig róla beszélgettek. Jánosról, aki majd rövidesen bejön, belátogat.
Odalépett az egyik tepsihez, lehajtotta a kendőt.
Anya egyszerre ott volt János előtt. Oldalt fordulva, áttetsző fehéren. Féloldalasan kuporgott, akárcsak felhúzta volna a térdét. A homloka megnőtt. Ettől a homloktól valahogy kislányos lett az arca. Egy kíváncsi kislány, ahogy odanyomja homlokát a kirakatüveghez. Keze egy fázós mozdulattal a vállán. Őszes haja a homlokához tapadva.
– Természetesen megfésüljük.
Az az elszáradt, őszes haj… A bőre is olyan száraz. Kérte, hogy kenjem be egy kis krémmel, dörzsöljem be. (Mennyi tégely! Félig üres tégelyek, vagy aminek már csak az alján van egy kis vakarék. Egy ujj nyoma, ahogy szétkente a krémet.) A bedörzsölés elmaradt. A felolvasás is elmaradt. Pedig anya kikészítette a könyvet az éjjeliszekrényre. Várta, hogy odaüljek és elkezdjem. „Akkor legalább mesélj valamit…, hogy mi történt veled jártodban-keltedben.”
Jártomban-keltemben…
Közelebb ment anyához.
Az öltöztető visszahúzódott, mint aki nem akar zavarni. A grafikont tanulmányozta. Csak akkor nézett fel, amikor azt a hangot meghallotta.
– Azt akarta, hogy levizsgázzak.
– Hogy ön levizsgázzon?
– Szóval, hogy tegyem le az érettségit. Hallani sem akart arról, hogy kimaradok meg ilyesmi… Hogy abbahagyom a tanulmányaimat, ahogy ő szokta mondani. Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Hogy az ő fia!…
Elhallgatott. Ott állt a pléhtepsi előtt, és csak nézte azt az arcot.