– Akárhogy is, de itt van a lakásban. Hallom, mert hallanom kell, ahogy a szobájában csörög, mint bogár a dobozban. Mászkál, megáll, és megint elindul. Csörög, akárcsak gombokat dobálna egymásra. Ez a szórakozása? Gombokkal játszik? Itt hagyták, és most gombokkal játszik.
A lakás régi gazdája Nyugatra ment a háború után. Én, mint ügyvéd, munkához láttam. Nem volt könnyű dolgom, de végül is sikerült. Egy háromgyerekes mérnök pályázott a lakásra. Nagy darab, fekete ember, azt hiszem, Romániából került ide. Amikor egyszer találkoztunk, azt mondta – Soviniszta módon küzdök a családomért. Ön egyedülálló ember, gondolja meg. – Vállat vontam, mit gondoljak meg? Olyasmit említettem, hogy rövidesen megnősülök. Láttam, nem nagyon hiszi. Nem lényeges. Soviniszta módon küzd a családjáért, de hát nekem is megvannak a magam útjai. Amikor megkaptam a lakást, fellebbezett. – Engem csak ez a méltánytalanság bánt. – És megint a családját említette. Alighanem azóta is örökké fellebbez.
Már kezdetben hallottam a család egy idős nőtagjáról. Távoli rokon, akit magukhoz vettek, és aki nem ment Nyugatra. Oda már nem vitték magukkal. Amikor először megláttam, próbáltam vele megértetni, jobb lesz, ha elköltözik. A dívány sarkán ült, ölbe tette a kezét. Mosolygott, mintha süket lenne. Felsoroltam érveimet: – Rövidesen megnősülök, aztán, ugyebár… – Ekkor fölállt, és azt mondta: – Majd átjárunk egymáshoz. – Vettem a kalapomat és mentem.
Mit tudom én, hogy milyen!
Akár a többi öregasszony. Ráncos és süket, és lóg rajta minden. És van… van… – nem tudtam kitenni.
Eleinte még át is jött. Fölhoztam valakit – bekopogott. Bedugta a fejét, mint valami kaktusz. – Ó, a menyasszonya, igazán örülök. – Alig lehetett kituszkolni.
Egyszer próbáltam valamire felhasználni. – Vendégeim jönnek – mondtam –, hozzon egy kis harapnivalót meg egy üveg sört. – Amikor előkerült, majd elájultam. – Mama! Sonkát hozott? Elment az esze? Mit gondol, lakomát csapok én két nőnek, akiket csak úgy felcsípek az utcáról? Hozott volna párizsit vagy szalámit, de csemegesonkát! – Csak tátogott, hogy miféle két nő, meg mit szól a menyasszonyom. – Semmi köze hozzá! Takarodjon vissza a szobájába! – Állt egy szédületben. Úgy kellett kilökni. Akkor már különben is csöngettek. Jött a két nő. Amíg fent voltak, hallottam a kaparászást a falon. Egyszer akkorát reccsent az előszoba padlója, hogy azt hittem, itt áll az ajtó előtt. Ha bejön, ha bemerészkedik…
De nem. Attól kezdve úgyszólván alig láttam. Hanem mindig hallottam. A köhécselését, a lépéseit, ahogy a gombokat folyatja egyik dobozból a másikba. Meddig kell hallgatnom ezt a csörgést?
Gondoltam, csak nem tart örökké. Dolgozni már nem tud, nyugdíja sincs. Aztán megtudtam, hogy külföldről kap holmikat. Eladogat.
Kitenni nem lehetett. Előbb került a lakásba. Bent felejtették a padlóban ezt a rovart, ezt a…
Nem, így nem mehet tovább. Meg kell találnom a módját, hogy kifüstöljem.
Egy nap elcsíptem az előszobában. Rákiáltottam:
– Jöjjön csak ide. – Ment tovább a szobája felé. – Kérem, jöjjön ide!
Megállt. Egy darabig úgy állt, háttal felém, aztán lassan megfordult. Laposakat pislogott, ahogy elindult, lötyögtek a ráncai.
Ott álltunk az ajtónál. Rámutattam az ajtóra, közvetlenül a kilincs alatt. Odanyomtam az orrát – fölfelé hunyorított.
– Karcolás – mondtam. – Új karcolás.
Kicsit féloldalra dőlt, szaporán vette a lélegzetet. Könyökével az ajtót súrolta, majd váratlanul megkérdezte:
– Főzzek egy teát?
– Ne tréfáljunk, erre nincs időm. – Föléje hajoltam. – Mégis, mit szól ehhez az új karcoláshoz?
Kotyogni kezdett, mint egy tyúk.
– Gyerekek… gyerekek… – Ennyit lehetett érteni az egészből.
Én még mindig föléje hajoltam: – Ugyan kérem! Nagyon jól tudja, hogy nincsenek itt semmiféle gyerekek. – Vártam egy kicsit. – Nos, hát akkor ki követte el? – És megint az ajtóra mutattam.
Most már a kotyogást se lehetett hallani. Rátapadt az ajtóra, de közben mintha a hónom alatt akarna kicsúszni.
– Nem hajlandó felvilágosítást adni? Még egyszer kérdem…
Amikor a szemétért csöngettek, már egyedül voltam az előszobában.
– Jó napot, ügyvéd úr – mondta Katica. – Az ügyvéd úr adja ki a szemetet?
Az ajtóban álltam és mosolyogtam.
– Öreg már a néni.
Katica elkorcsolyázott a ládával, aztán megint ott volt az ajtónál.
– Tessék, ügyvéd úr.
– Köszönöm, Katica.
Bevettem a ládát. Egy darabig még az előszobában álltam, az öregasszony ajtaja előtt. Semmi se hallatszott odabentről.
Ez volt az első pofon.
Mindennap lehúztam neki egyet. Volt úgy, hogy az előszobában csíptem el. Vagy a szobájában, ha nem tudott elég gyorsan becsúszni. Mint egy megriadt rovar, úgy siklott a falon. Nem ütöttem meg túlságosan. Csak éppen, hogy érezze. És ebben is voltak árnyalatok. Olykor éppen csak hogy meglegyintettem az arcát, amit nyájas kötekedésnek is vehetett volna. Máskor kissé keményebb voltam. Egy volt a fontos. Hogy mindennap megkapja a magáét.
– Ellensége a lakásnak! Nézze meg, mit művelt az előszobaszőnyeggel.
– Mit mászkál éjjel a konyhában?
– Mit csörgeti örökké a gombjait, mint valami templomi perselyt?
Makogott valamit, meg se hallottam. Ahogy megkapta a magáét, hátravetette a fejét és szipogott. Vagy csak állt egy helyben, és lelógatta a karját. A feje végiggörgött a falon. Akár üvölthetett volna is. Ide be nem jött senki. Egymás közt voltunk.
Tehát eleinte még dorgatóriumot tartottam. Ez később elmaradt. Csak a pofleves…
Természetesen számítottam rá, hogy idővel panaszkodik majd a lakóknak. Esetleg följelent. Óvintézkedéseket tettem.
Először is, a pofonnak nem volt szabad meglátszania. Éppen ezért mindig kesztyűt húztam. Másodszor: a ház lakói…
Kissné a harmadikról, aki mindenbe beleüti az orrát, elkapott a lépcsőházban.
– Ügyvéd úr, de szép virág! Biztosan a menyasszonyának, hát persze, persze… – Hunyorgott, mint aki nem egészen biztos ebben a menyasszonyban. Mert akkor már beszélték a házban, hogy mindenféle nőket hozok fel, és ha talán volt is menyasszonyom, már régen útra tettem.
– Nem – mondtam. – Nem a menyasszonyomnak lesz. – Kissé lefelé tartottam a csokrot, mintha vizet ráznék le róla. – Kovács néni névnapjára. – Fölfelé fordítottam a virágokat. – Margit-nap van.
Óóó!… – Kissné szája összehúzódott, egyáltalán, az arca becsukódott, mint egy kapu.
Én meg mentem a virágommal, hogy átadjam az öregasszonynak. Később ajándékokkal is kedveskedtem. Mentolos drazsé, Tibi-csokoládé, Bambi-szelet.
– Az ő korában már nincs sok öröme az embernek mondtam Gyárfásnak, a tanárnak. – Olyan boldog, ha egy kis édességet kap.
– Második gyerekkor – bólogatott Gyárfás. Szemöldökét összehúzta, és hozzám hajolt. – Egy pillanatra se hittem el azt a képtelenséget. – Rám nézett, mintha várná, hogy mondjak valamit.
De én csak álltam a Tibi-csokoládéval.
Akkor a fülembe súgta azt, amire már régen el voltam készülve. Hátravetettem a fejemet, úgy nevettem.
– Hogy én az öregasszonyt!… Nem, ezt nem mondja komolyan a tanár úr!
– Beszélik a házban.
– Hogy pofozom!
– Magam is azt mondtam: lehetetlen! – Széttárta a karját. – Ő meg terjeszti, a Kovácsné. Tegnap beült Rózsikához, a társbérlőmhöz, és erről beszéltek. Nem kenyerem a hallgatózás, de olyan hangosak voltak.
Eltűnt a mosoly az arcomról, lehajtottam a fejemet.
– Szegényke, mindenfélét kitalált. Őt is meg kell érteni. Egyrészt, ebben a korban… aztán mindig egyedül van. Egy darabig hallgattam, majd nagyon csöndesen. – Hát ilyen lesz az ember? Pedig valaha biztosan társaságba járt, udvarlói voltak, és végül ennyi maradt az egészből. Á!… – Legyintettem és elindultam.
Még hallottam, ahogy Gyárfás azt mondja: – Ön igazán nagyon megértő.
Galvács elfogott a harmadik emeleti lépcsőforduló előtt.
– Még süteményt visz neki! Annak a vén szipirtyónak! Tudja, miket beszél magáról?…
Egy mozdulattal megállítottam.
– Elég, kérem! Tiszteljük az öregkor megpróbáltatásait.
Galvács a falhoz ragadt, és csak hápogott.
Megtörtént, hogy magával Kovácsnéval akadtam össze az udvaron vagy a lépcsőházban. El akart csúszni mellettem, de megállítottam.
– Ejnye, ejnye, ma megint nem voltunk levegőn! Nem helyes egész nap a szobában ülni.
Olyasmit motyogott, hogy ő már fáradt, és nem nagyon tud menni. Közben csak nézett, mint aki vár valamire. Ijesztően megnőtt a szeme.
– Ezen is segíthetünk, ha fáradt a néni. – Levittem egy széket az udvarra. – Úgy ni! Szépen idesüt a napocska. – Megfogtam a vállát és leültettem.
Később, ahogy lementem valamiért, még mindig ott volt. A nap már elfogyott mellőle, de ő még mindig úgy ült, összepréselt vállal, leejtett karral. Végül is nekem kellett fölvinni. Egyik kezemmel a karját fogtam, a másikkal a széket lógáztam.
Egyszer hallal is megkínáltam. Egy mérnök feleségét vártam vacsorára, de hát nem tudott eljönni. Telefonált, hogy másnap jön, de akkor is hiába vártam. A hal meg a csap alatt. A legszívesebben a falhoz vágtam volna. De hát odaadtam az öregasszonynak. Még éppen csak hogy egy kis szaga volt.
– Tessék, mama, jó lesz vacsorára.
– De kérem – fölemelte a halat.
– Megdöglött. – Vállat vontam.
Ő meg úgy tűnt el, a halat két kézzel magához szorítva.
Közben csak engem nézett.
– Szereti a halat – mondtam másnap Galvácsnak a kapu előtt. – Hát akkor miért ne?… Én vendéglőben is vacsorázhatom. Még egy kis borocskát is adtam neki. Tudja, hogy nem veti meg az ilyesmit.
– Iszik? – kérdezte Galvács.
– Azt éppen nem lehet mondani.
Aztán hogy fölértem, bementem az öregasszonyhoz. Nem számított rá, hogy jövök. A díványon ült, és a gombjait csörgette.
– Szedje össze – mondtam, amikor kimentem –, szedje össze a gombokat.
Mindennap megkapta a magáét. De hát meddig bírja? Mikor megy már el?
Egyszer később mentem haza. Ronda napom volt, egy örökségi per. Egyáltalán nem lehetett tudni, hogy az ügyfelem megkapja-e a maga részét. Hogy mennyi rokon bukkan fel ilyenkor! Akadt, aki külföldről jött, és még a halott nevére sem emlékezett pontosan. Egyébként még azt is a fejemhez vágták, hogy nyilas voltam. Pedig hát ártottam én valakinek?! Egyszerű tag… Úgy kerültem haza, mint egy kifacsart rongy. Még útközben bekaptam valamit egy büfében – aztán csak gyorsan ágyba. Éppen vetkőzni akartam, amikor kopogtak.
Ő volt – az öregasszony. Nyakkendőmmel a kezemben álltam előtte.
– Tessék?
Nem szóltam semmit. Féloldalasan becsúszott az ajtó mellett. Mintha tovább akarna siklani a falon. De csak állt előttem, szűk nyakú, fakó ruhájában, lehajtott fejjel. Az a furcsa és kellemetlen érzésem volt, hogy egy sírkereszt áll előttem a temetőből.
– Tessék!
Kicsit közelebb jött. Pár lépést tett, de mintha ez is nehezére esne. Akkor kissé fölemelte a fejét, és felém fordította az arcát. Így állt a ráeső villanyfényben. Elállt a lélegzetem. Ez… ez… csak nem azért jött, hogy?…
Ott volt előttem, és felém fordította az arcát. Az egyik szeme felcsúszott a homlokába. A fél arca olyan duzzadt volt, mintha huzatot kapott volna. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy lábujjhegyre állt. Majd, akárcsak felülről lógatták volna alá, mint egy bábut.
Nem tudom, meddig nézhettem. Megfogtam a vállát, és valósággal kilódítottam.
– Takarodjék!
Már ágyban voltam, és még mindig azt figyeltem, hogy recseg a padló odakint. Miért nem megy el? És végül is miért nem mázoltam le neki egyet?
Másnap az előszobában állt. Mintha már régen várt volna rám, a falhoz tapadva. Lábával az előszobaszőnyeget igazgatta, a rojtokat húzogatta egyenesre.
Nem nézett fel. Egyre csak a rojtokat húzogatta. Oly figyelmesen, mintha azokkal beszélne meg valamit.
Egy pillanat alatt a szobámban voltam. Bezártam az ajtót.
Egy kis társaság volt nálam. Néhány nő meg egy-két barátom. Vacsora utánra hívtam őket. Süteményre meg feketére. Italról a barátaim gondoskodtak. Az egyik nő, egy vidéki ügyvéd felesége, valami porhanyós tésztát hozott.
Míg kint a konyhában főztem a kávét, éreztem, mögöttem áll. Igen, ott állt – mögöttem – az öregasszony, minden mozdulatomat figyelte.
Lekuporodtam a lombikhoz. (Vehetnék már egy rendes presszógépet.) – Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy behívom.
Reccsent a hokedli, ahogy leült.
– Arra vár, hogy a vendégeim közé ültessem?
Nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót, ahogy bevittem a kávét. Előttem röpködött az előszobában, aztán eltűnt.
– Még leejted azt a tálcát – mondta az egyik barátom.
– De igazán, milyen ügyetlenül tartja – nevetett egy kövérkés, szőke nő. Mindenféle kendők voltak rajta, akárcsak abroszt aggatott volna magára.
– Ismerek valakit – mondtam később –, aki egy lakással együtt egy öregasszonyt is örökölt.
Akkor már jócskán ittunk. A vidéki ügyvéd felesége a rádiót facsargatta, egy pár táncolt a füstben. Egyszóval nem nagyon figyeltek, igazán nem tudom, miért mondtam el a történetet. – A végén csönd lett. Mintha a rádiót is lehalkították volna. A táncolók egymásba kapaszkodva rám bámultak. Az abroszos nő leesett egy székre, a rádió mögé!
– Magának is jó lemezei vannak, mondhatom!
– Azt a férfit – mondta valaki a sarokban –, azt kéne felkötni. Hogy mindennap le tudott kenni egy pofont! Hogy ilyen módszeresen…
– Rosszabb a gyilkosnál.
– De az öreg… – belehajoltam a füstbe – ahhoz mit szóltok?
– Pfuj! – A vidéki ügyvéd felesége átimbolygott a szobán, bort töltött a poharakba. – Legyen szíves, ne traktáljon ilyen történetekkel.
– Mégis, ez is fontos neki. – Kopasz férfi támaszkodott az ablakpárkánynak. Mélyen lelógatta a fejét.
– Hogy kap egy pofont? – kérdeztem. – Hogy mindennap kap egy pofont?
– Akkor is. – Még mélyebbre engedte a fejét. – Ha nincs más, ha nincs semmi más a világon.
– Ha nem hagyják abba, elmegyek – mondta az ügyvéd felesége.
Valaki megérintette a vállamat. – Öregem, hol olvastad ezt a hülyeséget?
Engem csak egyvalaki érdekelt. A férfi az ablaknál. – De hát, mondja, hogy is van ez?
Valaki fölerősítette a rádiót.
Másnap a gang rácsánál lógott az öregasszony. Visszafordultam az udvarról. Fölmentem egy barátomhoz, majd beültem egy presszóba. De hát végül is haza kellett hogy menjek.
És most így vagyunk. Hallom, ahogy a másik szobában jön-megy, aztán a gombjait csörgeti. Egyik dobozból a másikba folyatja a gombokat. Közben a dívány sarkán ül és vár.